Érzem, hogy élek

Élek. Lélegzek, gondolkodok, érzek, hiszek, cselekszek. Talán ezek lényegében az élet alapkövei. Sokszor átfedésben vannak. Szép gondolat, de nem erről akartam írni. :) Mondhatnám, van, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Vagy jobban mondva alig van olyan, amikor ezzel tisztában vagyok. Talán túlvállaltam magam. Pedig még a tanév rendesen be se indult, de már érzem a nyomást. Mint a cipőm, amit túlhordtam. XD Ha nem vigyázok lehet én sem bírom sokáig, és megszakadok. Azért remélem, hogy ez nem következi be, talán kicsit jobb anyagból pakoltak össze, mint egy cipőt. :) Még szerencse. Szóval 2 hete suli, lassan be kell adnom rajzokat, és jönnek a beszámolók, Zh-k. Persze a dm-es melónak sincs vége, amibe úgy belelendültem. Abba se hagyhatom. Nem is hagyják. Közben Avon tanácsadónak jelentkeztem, bár ez elvileg nem jár különösebb plusz energiával, és csak kevés idővel, azért ezt is csinálni kell, ha már neki kezdtem. Akkor ott van még az hogy HÖK-ösnek jelöltettem magam, és ha megszavaznak, még egy kisebb adag dolog, és felelősség zúdul rám. De hát erre vágyom. A társastáncról már kezdek lemondani, nem is időszűke miatt - mert amit szeretnénk, arra szánunk időt -, hanem pénz hiányában. Mindezek mellett bevásárolok, főzök!, mosok, takarítok, és egyéb ügyes bajos dolgokat intézek, és rohangálok a városban. Szóval ez lenne az élet. És persze kihagytam egy-két fontos dolgot. A család és a barátok. Azért rájuk is szánok időt, csak kár, hogy sokszor ütik egymást. Most hétvégén pl. nagyinál lesz falunapozás. Ott lesz az egész család, még Béláék is. Csak én nem. Én már pár hete tudom, hogy ezen a hétvégén programom lesz, az egyetem nyitó bulija. Ez önmagában nem is olyan fontos, de hogy kitomboljam magam, amíg még viszonylag van rá időm, és hogy nagyobb ismeretségre tegyek szert, ezek elég jó érvek arra, hogy fent maradjak Bp-en. Csak aztán ez is változott/ik valamilyen szinten. Lidi múlthéten felhívott, hogy találkozzunk, erre pedig ez a hétvége tűnt a legjobbnak.Aztán kicsit később Zsófi is bejelentkezett hozzám, mert neki meg a levelezősön most hétvégén lesz előadása. Ilyen alkalom, hogy mi hárman, az ex-szobatársak így összejöjjünk egy hétvégén, ritkán fordul elő az életben. Így ezt a programot már semmi pénzért nem mondanám le. Bár nem mondom, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha szombaton valahogy leugranék nagyiékhoz. De  valószínű kicsit sok lenne. Az időm meg kevés. De a következő hétvégét már otthon töltöm. Anyu és Apu 23. házassági évfordulója, és mama névnapja lesz. Meg hát 3 hét után igazán illenék. :) Azért hiányoznak ám. Csak ne lennének ilyen rövidek a napok. :I Mondjuk a napi 24 óra helyett lehetne 30óra. :) Ja és pasikról nem is beszéltem. Mert az nincs. Bár így belegondolva időm se lenne rá. Nem azt mondom, hogy kedvem nem lenne, mert olyan jó lenne csak úgy hozzábújni valakihez, akit szeretek, és aki viszont szeret. Csak érezni, hogy vagyunk egymásnak, a biztonságot, a törődést, a nyugalmat. Vágyom erre. Talán ha elég türelmes vagyok,...  csak évek kérdése.... XD  Engem legalábbis az utóbbi időben kerülnek a normális pasik, a nem normálisakat meg én kerülöm, vagy kerülném. XD No de lesz ez még így se! 
Szóval tömören összefoglalva nem unatkozom. Erre esélyem sincs, amit azért be kell vallanom, valamilyen szinten élvezek is. Csak bírjam lelkesedéssel, meg szusszal. ;)  Pörgök ezerrel. ÉLEK!!! :)

Szeptember elseje

Az első nap a suliban. Nekem már nem ilyen meghatározó ez a dátum. Az egyetemi élet később kezdődik. Bár idén hogy ki ne maradjunk a jóból egy hetes természetvédelmi gyakorlattal a Sas-hegyen és egy geodézia mérőgyakorlattal Gödön kezdjük a szemesztert. Az amúgy sem túl hosszú nyaram így lett megszakítva. De az órák csak 26-án kezdődnek, így lesz még 2 hetem pihenni, ill. dolgozni. 
Kb egész nyáron dolgoztam. Egyedül laktam itt a budai lakásban. Főztem, mostam, takarítottam, bevásároltam, ügyeket intéztem, és dolgoztam. Mint egy felnőtt. :) Talán már fel is nőttem? Persze ha volt épp időm és energiám, azért egy kis szórakozás, kikapcsolódás is belefért az életembe. 
Az előző kapcsolatom végének feldolgozása után újra elkezdtem ismerkedni. Ismét kapcsolatban vagyok, ill. egy barátra is sikerült szert tennem (remélem). Azt kell mondanom, hogy ritka a mai világban az olyan ember, aki nem iszik, nem dohányzik, semmilyen káros szenvedélye nincs, és hisz Istenben. És Isten megmutatja nekem őket. Így is lehet élni. Értékes emberek. Tisztelem őket. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megismertem őket. Hú erről jut eszembe.... :)  A házban van egy idős bácsi, aki szinte zavarba ejtően viselkedik velem. Mindig azt mondja, hogy tisztel, és áld engem. Hogy miért? Mert egyik este gondoltam egyet, és neki álltam kigazolni a lakás mögötti kertrészt. Mikor meglátott, megkérdezte segíthet-e. Én persze elfogadtam a segítségét. Jót beszélgettünk közben. Én is viszont tisztelem a bácsit. Milyen érdekes dolog is ez a tisztelet... 
Isten mindig mutat nekem valami újat, tanít valami jót. Felnyitja a szemem. Fény a sötétségben.
Azt hiszem, most különösen szükségem lesz Őrá. Hogy ne a gondjaimra, problémáimra nézzek, hanem Őreá tekintsek, és támaszkodjak. Vele minden lehetséges. 

New beginning

Egy új kezdet. Milyen érdekes is ez. Mikor véget ér valami... már szinte vártad, de mindig volt benned egy félsz, hogy mi lesz azután. A bizonytalanságtól való félelem. 'Mi lesz velem, ha már nem úgy lesz, ahogy eddig megszoktam?' Pedig lehet, hogy már nem is érezted annyira jól magad, de ragaszkodsz hozzá. Ragaszkodsz a múlthoz. Már szinte képtelen vagy előre nézni. Pedig nem olyan nehéz. Egy döntés. Amint előre tekintesz, már nem is érdekel, ami mögötted van. Sőt már kezded élvezni, hogy újra szabadon tervezgethetsz a jövőt illetően. Szabadon szállhatsz. Mint egy madár, amint kiszabadul a 'múlt' kalitkájából máris kitárja szárnyait, és repül, még lehet, hogy nem tudja merre, de élvezi a szabadságot. Hát nem nagyszerű? Szállhatunk! Csak előre kell nézni.

 Én nem félek, attól, hogy mi lesz velem. Tudom, jól, hogy van, aki figyel rám. Van, aki vár rám. Van, aki soha el nem hagy. Van, aki a tenyerén hordoz. Az egyedüli feladatom, hogy Őrá nézzek! Hogy szálljak. Hogy higgyek Őbenne. Milyen egyszerű is ez. Milyen csodálatos.  :)

Az élet játéka

Van hogy nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy azt szeretnénk. Tényleg pofára esünk. A kérdés csak az, hogy fel tudunk-e állni, és tovább menni... Az a pár seb hamar begyógyul, a fájdalom elmúlik, és a könnycseppek is felszívódnak. Sőt erősebbek leszünk, és tapasztaltabbak. Ez az élet. :) (Ez van. Sprite.) :D
Nekem úgy érzem különösen nehéz dolog a felnőtté válás lépcsőit végig járni. Viszont ahogy egyre előrébb jutok, egyre több erőt és tapasztalatot gyűjtök. És ez jó. :)
Nem régen olvastam egy könyvet. Nagyon jó és pozitív mondanivalójával elég nagy hatással volt rám. Szeretnék én is úgy élni, úgy gondolkodni, mint az a kislány. Minden rosszban van valami jó!  Mindennek megvan az oka, semmi sincs véletlenül. Csak a szépet, jót kell keresnünk minden dologban. Ott van az, csak meg kell találni. Ez egy izgalmas játék. Nem mindig könnyű, de a lehető legjobb játék, amit ismerek. Ez az élet játéka. Éljünk! Játszunk! 
És megint előjön belőlem a kislány, aki csak játszani akar. :D Egy ovis..... :)

Lufis kislány

Egy piros, egy sárga, egy kék. Nem! Inkább egy zöld! Vagy mindegyik! Igen, mindegyik kell nekem! Úgy szeretem nézni, ahogy a jobbra-balra ringatózik a szélben a színes léggömb, miközben a zsinór végét szorosan fogom a kezemben, hogy el ne szálljon. A szél csak játszik vele. Sok mindent nem lehet vele csinálni, csak nézni. Csodálni, ahogy a levegőben úszik. Ha hagynám, mint egy madár el is szállna. De nem akarom. Erősen fogom, csak nézem. Ez boldoggá tesz, hiszen tudom, hogy az enyém. Velem lesz mindig, és ha ránézek jó kedvem lesz. Pedig csak egy kis levegő, amit színes burok vesz körül. Egy semmi, ami jól néz ki. Nincs nagy értéke. Nem örök. Idővel, ha nem figyelek rá, elszáll, vagy kidurran, esetleg leereszt. De egy kisgyerek ezzel nem számol, mikor arra kéri anyukáját, hogy vegyen neki egyet. Bármit a lufi színes külseje mögé képzel. Az az ő játéka. Hihetetlen érték a számára. Órákig eljátszik vele a szabadban. Fut vele, ahogy tud, vagy csak nézi, hogy a napfény milyen szépen csillan meg rajta, miközben a szél lágyan ringatja. Egy csoda. Egy álom. Legszívesebben én is vele szállnék, felrepülnék, hogy együtt fogócskázzunk a széllel. Gondtalan, szabad könnyed, vidám életre vágyom. 

 A felnőttek ezt nem is értik. "Mi a jó abban, ha áltatod magad, egy olyan dolog után futsz, ami sosem volt, és nem is lesz a tiéd? Nőj fel! Lásd be, hogy az életben csak küzdelem és erős munka árán érheted el a célod!" ...
Idővel a kisgyerek is kezd felnőni. Elhagyja régi játékait. De a lufit nem engedi. Még akkor is szorítja a zsinór végét, ha már a színes lufi leeresztett, vagy kidurrant az évek során.  Tudja, hogy el kell engednie. Fel kell nőnie. De nem akar. A lufi volt neki az egyetlen remény. Most már nincs egy pici halovány álom se. Csak a fájdalmas, fekete-fehér és kemény igazság. Fel kell nőni. El kell engedni a hamis, csalfa vágyakat, le kell szállni az égből. Le a földre. De a leszállás sok esetben nem ütközésmentes. Van, hogy nehéz újra lábra állni. Kell valami, amibe kapaszkodhat. Egy aprócska remény, egy újabb dolog, amiben hihet, ami megtartja. De ez nem olyan egyszerű a felnőttek világában. Bár vehet új lufikat, de az utcán vele szembejövők kikacagva gyerekes viselkedését, kidurrantják a színes csodát...

Az akarat ereje

Vasárnap reggel mindenféle előjel nélkül lázasan és torokfájással ébredtem. Nem terveztem be semmiféle betegeskedést, nem mintha bárki ilyet tenne. (bár volt rá példa, hogy inkább beteg lettem volna, mint hogy suliba menjek, de azok az idők elmúltak.) Most, hogy egyetemre járok, valahogy egyáltalán nem hiányzik, hogy beteg legyek, nem szívesen lógok ilyen indokkal. :D Amúgy is utálok otthon, tehetetlenül feküdni, és szenvedni, ami egy tisztességes beteg feladata lenne. XD A lényeg, hogy nekem még nagyon lázam se szokott lenni, max hőemelkedésem egy-egy betegség alatt. Most viszont rendesen belázasodtam. Vasárnap délután 39 fok főlé emelkedett testem hőemelkedése. Anyu segítségével nem sokáig maradt meg ez az állapotom. Én viszont nem otthon szerettem volna lázasan, betegen tölteni a vasárnap délutánomat, se pedig a hétfőmet. Tanulnom kellett volna a keddi, ill. szerdai vizsgáimra, valamint barátomat szerettem volna látni végre valahára. :) Így kitaláltam, és fejembe vettem, hogy meggyógyulok és hétfőn már pedig akkor is visszamegyek Pestre, és meglátogatom a szerelmemet, aki mellesleg szintén betegen feküdt otthon. Hétfőn reggel nagy bánatomra megint magas lázzal ébredtem. Megint egy kis segítséggel hamar lement a lázam. Tettem egy gyors látogatást a kedvenc doki nénimnél. Felírt valami hasznos csodabogyót. Dél körül már pakolásztam. Fél 2-kor indultam is Budapestre. Fél 5kor pedig megérkeztem Andrishoz. :) Enyhe hőemelkedésem még volt, de nem tartott sokáig. Kedden már a torkom is alig fájt. Lázam már semmi. Szinte teljesen meggyógyultam. Azt hiszem, ezt a gyors gyógyulási folyamatot az akaraterőmnek tudhatom be, ami akkor bennem volt. :) Nah jó kicsit talán Isten is besegített.... ;P Szóval, azt kell mondjam, hogy szinte mindenre képes az ember, csak akarni kell, nagyon. Ja és esetleg egy kis égi segítségkérés sem árt a cél elérésének felgyorsítása érdekében . :D

Az első.

Kreatívabb címet ki se találhattam volna. :D Ez az első blogom. Naplót írtam már, elég sokáig. De az 'top secret' kategóriába tartozik. Ezt meg, aki épp erre téved szabadon olvasgathatja, úgyhogy igyekszem megválogatni a szavaimat, és kulturáltan kifejezni gondolataimat. :D Bár egyesek szerint én nem tudok kulturáltan szórakozni. XD De azért igyekszem. Mindent a közért! :D "Egy mindenkiért! Mindenki egyért!" :D 
Az a nagy helyzet, hogy naggyon nem ezzel kellene foglalkoznom, miután holnap vizsgázok. De muszáj volt pont ma és pont most ezt a blogot kialakítanom. Ezzel zárom is soraimat. 


Kellemes olvasást minden kedves, kíváncsi látogatómnak! :)