Az élet játéka

Van hogy nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy azt szeretnénk. Tényleg pofára esünk. A kérdés csak az, hogy fel tudunk-e állni, és tovább menni... Az a pár seb hamar begyógyul, a fájdalom elmúlik, és a könnycseppek is felszívódnak. Sőt erősebbek leszünk, és tapasztaltabbak. Ez az élet. :) (Ez van. Sprite.) :D
Nekem úgy érzem különösen nehéz dolog a felnőtté válás lépcsőit végig járni. Viszont ahogy egyre előrébb jutok, egyre több erőt és tapasztalatot gyűjtök. És ez jó. :)
Nem régen olvastam egy könyvet. Nagyon jó és pozitív mondanivalójával elég nagy hatással volt rám. Szeretnék én is úgy élni, úgy gondolkodni, mint az a kislány. Minden rosszban van valami jó!  Mindennek megvan az oka, semmi sincs véletlenül. Csak a szépet, jót kell keresnünk minden dologban. Ott van az, csak meg kell találni. Ez egy izgalmas játék. Nem mindig könnyű, de a lehető legjobb játék, amit ismerek. Ez az élet játéka. Éljünk! Játszunk! 
És megint előjön belőlem a kislány, aki csak játszani akar. :D Egy ovis..... :)

Lufis kislány

Egy piros, egy sárga, egy kék. Nem! Inkább egy zöld! Vagy mindegyik! Igen, mindegyik kell nekem! Úgy szeretem nézni, ahogy a jobbra-balra ringatózik a szélben a színes léggömb, miközben a zsinór végét szorosan fogom a kezemben, hogy el ne szálljon. A szél csak játszik vele. Sok mindent nem lehet vele csinálni, csak nézni. Csodálni, ahogy a levegőben úszik. Ha hagynám, mint egy madár el is szállna. De nem akarom. Erősen fogom, csak nézem. Ez boldoggá tesz, hiszen tudom, hogy az enyém. Velem lesz mindig, és ha ránézek jó kedvem lesz. Pedig csak egy kis levegő, amit színes burok vesz körül. Egy semmi, ami jól néz ki. Nincs nagy értéke. Nem örök. Idővel, ha nem figyelek rá, elszáll, vagy kidurran, esetleg leereszt. De egy kisgyerek ezzel nem számol, mikor arra kéri anyukáját, hogy vegyen neki egyet. Bármit a lufi színes külseje mögé képzel. Az az ő játéka. Hihetetlen érték a számára. Órákig eljátszik vele a szabadban. Fut vele, ahogy tud, vagy csak nézi, hogy a napfény milyen szépen csillan meg rajta, miközben a szél lágyan ringatja. Egy csoda. Egy álom. Legszívesebben én is vele szállnék, felrepülnék, hogy együtt fogócskázzunk a széllel. Gondtalan, szabad könnyed, vidám életre vágyom. 

 A felnőttek ezt nem is értik. "Mi a jó abban, ha áltatod magad, egy olyan dolog után futsz, ami sosem volt, és nem is lesz a tiéd? Nőj fel! Lásd be, hogy az életben csak küzdelem és erős munka árán érheted el a célod!" ...
Idővel a kisgyerek is kezd felnőni. Elhagyja régi játékait. De a lufit nem engedi. Még akkor is szorítja a zsinór végét, ha már a színes lufi leeresztett, vagy kidurrant az évek során.  Tudja, hogy el kell engednie. Fel kell nőnie. De nem akar. A lufi volt neki az egyetlen remény. Most már nincs egy pici halovány álom se. Csak a fájdalmas, fekete-fehér és kemény igazság. Fel kell nőni. El kell engedni a hamis, csalfa vágyakat, le kell szállni az égből. Le a földre. De a leszállás sok esetben nem ütközésmentes. Van, hogy nehéz újra lábra állni. Kell valami, amibe kapaszkodhat. Egy aprócska remény, egy újabb dolog, amiben hihet, ami megtartja. De ez nem olyan egyszerű a felnőttek világában. Bár vehet új lufikat, de az utcán vele szembejövők kikacagva gyerekes viselkedését, kidurrantják a színes csodát...

Az akarat ereje

Vasárnap reggel mindenféle előjel nélkül lázasan és torokfájással ébredtem. Nem terveztem be semmiféle betegeskedést, nem mintha bárki ilyet tenne. (bár volt rá példa, hogy inkább beteg lettem volna, mint hogy suliba menjek, de azok az idők elmúltak.) Most, hogy egyetemre járok, valahogy egyáltalán nem hiányzik, hogy beteg legyek, nem szívesen lógok ilyen indokkal. :D Amúgy is utálok otthon, tehetetlenül feküdni, és szenvedni, ami egy tisztességes beteg feladata lenne. XD A lényeg, hogy nekem még nagyon lázam se szokott lenni, max hőemelkedésem egy-egy betegség alatt. Most viszont rendesen belázasodtam. Vasárnap délután 39 fok főlé emelkedett testem hőemelkedése. Anyu segítségével nem sokáig maradt meg ez az állapotom. Én viszont nem otthon szerettem volna lázasan, betegen tölteni a vasárnap délutánomat, se pedig a hétfőmet. Tanulnom kellett volna a keddi, ill. szerdai vizsgáimra, valamint barátomat szerettem volna látni végre valahára. :) Így kitaláltam, és fejembe vettem, hogy meggyógyulok és hétfőn már pedig akkor is visszamegyek Pestre, és meglátogatom a szerelmemet, aki mellesleg szintén betegen feküdt otthon. Hétfőn reggel nagy bánatomra megint magas lázzal ébredtem. Megint egy kis segítséggel hamar lement a lázam. Tettem egy gyors látogatást a kedvenc doki nénimnél. Felírt valami hasznos csodabogyót. Dél körül már pakolásztam. Fél 2-kor indultam is Budapestre. Fél 5kor pedig megérkeztem Andrishoz. :) Enyhe hőemelkedésem még volt, de nem tartott sokáig. Kedden már a torkom is alig fájt. Lázam már semmi. Szinte teljesen meggyógyultam. Azt hiszem, ezt a gyors gyógyulási folyamatot az akaraterőmnek tudhatom be, ami akkor bennem volt. :) Nah jó kicsit talán Isten is besegített.... ;P Szóval, azt kell mondjam, hogy szinte mindenre képes az ember, csak akarni kell, nagyon. Ja és esetleg egy kis égi segítségkérés sem árt a cél elérésének felgyorsítása érdekében . :D